Régi közhely, hogy a háborúban minden megtörténhet, és még annak az ellenkezője is.

A Magyarországon harcoló szovjet 41. gárda-lövészhadosztály 44. önálló gárda önjáró tüzérosztályában 1945. január elején felbukkant egy T-34 harckocsi. Ez azért is furcsa, mert ennek az alakulattípusnak az állománytáblájában csak egy T-70 könnyűharckocsi (az osztályparancsnok számára), valamint SzU-76M önjáró lövegek szerepeltek. Honnan keveredhetett oda egy T-34?

Megvizsgáltam e szovjet hadosztály 1944. december végi harcait, és kiderült, hogy december 23-án Úrhida és Falubattyán között ennek a szovjet magasabbegységnek meggyűlt a baja a németek különleges alakulatával, a zsákmányolt szovjet harckocsikkal és egyenruhákkal felszerelt "Jaguar" kötelékkel.

A németek három zsákmányolt T-34/85 harckocsival átszivárogtak a szovjetek állásai között, hogy a védelem mélységében végezzenek felderítést, majd rajtaütést hajtsanak végre. Eközben azonban a német kötelék parancsnokának "Paula" nevű harckocsija lánctalpszakadás és más műszaki gondok miatt Falubattyántól 300 méterre északnyugatra mozgásképtelenné vált.

A német különleges alakulat akciója ugyan teljes sikerrel járt, de a mozgásképtelen "Paula" harckocsit a saját arcvonal mögé végrehajtott visszatérésükkor hátra kellett hagyni. Később a körzetben tevékenykedő német páncélosok megpróbálták szétlőni a harckocsit, hogy ne kerülhessen ismét szovjet kézbe. A német tüzérségi tűz okozta füst azonban megakadályozta, hogy a páncélosok meg is bizonyosodjanak a "Paula" elpusztításáról.

Ezek után néhány nappal később a "semmiből" megjelenik egy T-34 harckocsi a 44. önálló gárda önjáró tüzérosztály állományában.

Erős a gyanúm, hogy az osztály karbantartó raja megjavította a harckocsit és a szovjet alakulat használatba is vette azt. 1945. január 7-én Bicskén biztosított a páncélos, a hadosztály harcálláspontja mellett, de még 1945. március közepén is megvolt az alakulat T-34-e, Székesfehérvár körzetében.

A szovjet T–34 harckocsi életveszélyes alkatrésze

A második világháború keleti hadszínterén (beleértve a Magyarországon vívott összecsapásokat) a harcoló felek rendkívül nagy mennyiségben lőtték ki egymás páncélozott harcjárműveit, főleg harckocsijait.

A kilőtt páncélosok azonban még nem feltétlenül semmisültek meg. Ha az átütő találat következtében a harcjárműben tárolt lőszer és/vagy üzemanyag nem okozott pusztító hatású másodlagos belső robbanást, vagy a keletkezett tűz következtében nem égett ki, a páncélos még javítható volt.

A szovjet T–34 és T–34/85 harckocsik közül nagyon sokkal végzett másodlagos belső robbanás, amely legtöbbször levetette a lövegtornyot. Volt azonban még egy körülmény, ami még ennél is pusztítóbb hatást váltott ki.

A német 16. páncéloshadosztály 1944. április 28-án – nem magyar területen – egy rendkívül érdekes megfigyelésről tett jelentést a német III. páncéloshadtestnek a harcban megsemmisített T–34 harckocsikkal kapcsolatban. A hadosztály szakemberi a következőket figyelték meg:

„A hadosztály megállapításai szerint az orosz harckocsikat egy ideje acélpalackokkal látják el, amelyeket 80 atmoszféra nyomású sűrített levegővel töltöttek fel és a motor beindítására szolgálnak. Kilövéskor sokszor az acéltartályokat is találat éri. Ha az elillanó sűrített levegő égő gázzal vagy lőporgázzal kerül kapcsolatba (különösen az eltalált lőszerből), a hadosztály sejtése szerint robbanás következik be, amely a harckocsit teljesen széttépi.”

A sűrített levegővel töltött két tartályt a T–34 harckocsi harcjárművezetője és segéd harcjárművezetője (és a homlok-géppuska kezelője) elé szerelték be, a homlokpáncélzat alá, de az orrpáncélzat mögé. A szabályzatok tanúsága szerint a szovjet T–34 harckocsiban 1942-ben már biztosan volt ilyen berendezés.

Az alábbi fényképek jól illusztrálják az alkatrész okozta pusztítást. 

1. fotó: A sűrített levegővel töltött acéltartályok elhelyezése a T–34 harckocsiban az 1942. évi szabályzat vázlatán
2. fotó: A harcjárművezető állása előtt jól látható a két acéltartály (forrás: internet)
3. fotó: A harcban felrobbant T–34 harckocsit ábrázoló fénykép bal alsó sarkában látható az egyik acéltartály (forrás: internet)
4. fotó: A megsemmisített T–34 teljes homlok- és orrpáncélzatát letépte egy belső robbanás (forrás: internet)

A katasztofális következményekkel járó folyamat az 1944-1945. évi magyarországi harcok idején is számos esetben előfordult.

Számvéber Norbert

A német módszer

A Magyarországon harcolt német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnoka, Johannes Friessner vezérezredes 1944. szeptember 15-én (a tordai csata idején) parancsot adott ki a kilőtt ellenséges páncélosok leküzdőinek jutalmazásáról. Ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a nagy mennyiségben rendelkezésre álló páncélromboló fegyverek (páncélöklök és kézi páncéltörő rakétavetők) alkalmazása ellenére alacsony volt az ilyen eszközökkel megsemmisített ellenséges harckocsik és önjáró lövegek számaránya. Pedig a vezérezredes érvelése szerint az erdélyi terep és az elszigetelten bevetett ellenséges páncéloscsoportok még kifejezetten kedveztek is a páncélromboló harceljárásnak.

A páncélököllel vagy kézi páncéltörő rakétavetővel megsemmisített harckocsik és önjáró lövegek számának növekedését a német hadseregcsoport főparancsnoka attól várta, hogy az igazolt kilövést végrehajtónak a rendszerben lévő hadi kitüntetések és páncélromboló jelvények elnyerése, valamint nevének a hadsereg napiparancsában való közzététele mellett jutalomszabadságot is kilátásba helyezett. Ennek időtartama 10 nap volt, de nem számított bele a jutalmazott haza- és az arcvonalba visszautazásához szükséges idő. A leküzdött páncélost minden esetben meg kellett semmisíteni (mozgásképtelenné lőtt vagy javítható harcjárműért nem járt a jutalomszabadság). A fegyvertényt tanúkkal és a hadosztály, vagy a harccsoport parancsnokának aláírásával kellett igazoltatni.

A páncélöklöt használó egyéni páncélrombolók és a páncéltörő rakétavetők irányzói már egy igazoltan megsemmisített páncélos után is megkapták a jutalomszabadságot. A 7,5 cm-nél kisebb űrméretű páncéltörő ágyúk irányzóinak kettő páncélost kellett megsemmisíteni ugyanezért. A 7,5 cm-es vagy ennél nagyobb, de 8,8 cm-nél kisebb űrméretű páncéltörő ágyú, páncélvadász, rohamlöveg, vadászpáncélos, tüzérségi löveg vagy harckocsi irányzójának már három igazolt megsemmisítés jelentette a 10 nap szabadságot. A 8,8 cm-es vagy ennél nagyobb űrméretű páncéltörő ágyú, páncélvadász, légvédelmi ágyú, vadászpáncélos vagy harckocsi irányzójának viszont csak négy igazolt megsemmisítő kilövés ellenében járt e jutalom.

Egy megsemmisítést csak egy kezelőszemélyzet irányzójának lehetett igazolni, de kivételes esetekben a hadosztályok és harccsoportok parancsnokai dönthettek úgy, hogy a jutalomszabadságot megosztják több olyan irányzó között, aki részt vett az adott páncélos megsemmisítésében.

1944. november 25-én Beregfy Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter és a vezérkar főnöke a honvéd csapatok számára különféle teljesítményi jelvényeket rendszeresített. Ezek közül volt páncélromboló jelvény és harckocsi kilövési változat is, amelyeknek III. (bronz) fokozatát egy, II. (ezüst) fokozatát kettő, I. (arany) fokozatát pedig három páncélos megsemmisítésével vagy harcképtelenné tételével lehetett kiérdemelni. A bronz fokozattal egy, az ezüsttel kettő, az arannyal pedig három hét szabadság járt, „ha azt a harchelyzet lehetővé teszi”. A rendeletnek 1941. június 26-ig visszamenőleges hatálya volt.

A páncélromboló jelvényt valóban adományozták is: 1945. február elején például az 1/I. gyalogzászlóaljnál, a 42. gyalogezrednél, a 2., 3. és 4. huszárezrednél egy-egy bronzot és ezüstöt, az I. önálló huszárosztálynál és a 15. kerékpáros-zászlóaljnál pedig egy-egy bronz fokozatot. A jelvényt a zubbony bal felső zsebén kellett viselni.

A magyar harckocsi kilövési teljesítményi jelvény II. (ezüst) fokozata és páncélromboló jelvény III. (bronz) fokozata. Forrás: roncskutatas.hu 

A magyar katonák a kilőtt páncélosokért nem csak hadi kitüntetést és teljesítményi jelvényt, de akár termőföld-tulajdont is kaphattak. A magyar katonai felső vezetés tudtával 1944. szeptember végén olyan kormánydöntés született, amely szándéka szerint a szovjet csapatok nagyszámú páncélosa elleni harcra – mivel megfelelő, legalább 7,5 cm űrméretű nehéz páncéltörő ágyú, rohamlöveg és korszerű harckocsi elegendő számban még mindig nem állt rendelkezésre – a Honvédség páncélromboló eszközzel alig ellátott állományát földbirtok kilátásba helyezésével kívánta fellelkesíteni. Az 1944. szeptember 28-án hatályba lépett 3480/1944. ME. sz. kormányrendelet 1. pontja kimondta:

Ez a bátraknak elvileg esélyt kínált az arcvonalból való kikerülésre, de mivel hamarosan az ország jelentős része hadműveleti területté vált, a póttestek zömét pedig német területre irányították, az elképzelés megvalósítása nehézkes lett. A valóságban azonban a megítélt földjutalmak legtöbbjének kiosztását a Szálasi-rendszer bizonytalan ideig „felfüggesztette”, mondván, a kiszemelt területek sok esetben – akkor még úgy hitték – „ideiglenesen” szovjet fennhatóság alá kerültek.

Magyar páncélromboló osztag beásva. A katonák két német gyártású Panzerfaust (páncélököl) kézi páncélelhárító fegyverrel és egy magyar tervezésű 60 mm-es 1944 M. kézi páncéltörő rakétavetővel rendelkeznek. Forrás: Magyar Futár.